A nagy átverés

A másodpilóta fájdalmas tekintettel simított végig a homlokán, majd véres kezét egy papírzsebkendőbe törölve megpróbált körülnézni a pilótafülkében. Ez nem volt egyszerű, mert szinte alig látott valamit. Zúgott a feje és homályos ködfátyol húzódott szemei előtt. Ahogy fejét balra fordította, a bal oldali ülésben eszméletlenül fekvő 60-es évei közepén járó testre lett figyelmes. Nem kellett különösebb ész ahhoz, hogy a fejtartásából levonja a szomorú következtetést: bárki is legyen az, halott.

Ahogy kezdett magához térni felrémlett benne egy irgalmatlan nagy ütés, de egyelőre csupán arra volt képes tudatilag, hogy megállapítsa, hogy egy repülőgép kabinjának jobb első ülésében ül. Ha lett volna egy szakorvos a közelében, akkor egy beható vizsgálatot követően minden bizonnyal pszichogén amnéziának minősítette volna az esetet, amely egy erős stresszhez vagy traumához köthető agyi sérülés miatti emlékezetzavart jelent. Csakhogy nem volt orvos a közelben, így Jack nem tudhatta, hogy emlékezetkiesést szenvedett, amikor a repülőgép váratlanul erős turbulenciába került, melyben a természet vad erői játszi könnyedséggel emelték meg a gépóriást, hogy aztán hópiheként ide-oda dobálják a levegőben.

Valójában Jack ekkor még azt sem tudta, hogy őt Jacknek hívják. Erre már csak akkor emlékezett vissza, amikor a kezébe akadt fedélzeti naplóban meglátta az adott napi bejegyzést:

1965. október 08. Los Angeles, ABC 98156 teherszállító járat, kapitány Steve Cook, másodpilóta Jack Fisherman.

Ahogy tisztult a tudata eszébe ötlött, hogy Steve Cook nem csak a gép kapitánya volt, hanem az Air Bridge Cargo főpilótája, oktatója, tanítója, mentora és jó barátja is, akire többet nem számíthat. Ugyancsak a napló beírásából tudta meg, hogy egy Boeing 747-400F típusú monstrumon ül, amely gyakorlatilag maximális felszállótömeggel, azaz közel 400 tonna teherrel megrakottan indult el Los Angeles nemzetközi repülőteréről. Amit azonban nem tudott az sokkal fontosabbnak tűnt ettől a csekélyke tudástól. Mert a nemtudás három igen lényegesnek tűnő kérdésből eredt: Hová tart, hol van most és főleg mi tévő legyen?

Miközben a műszerek végeláthatatlan során végigpásztázott a tekintetével, némi megnyugvással vette tudomásul, hogy egyelőre közvetlen veszély nincs, hiszen semmi sem villogott, semmi sem berregett. Ráadásul a 4 darab Pratt and Whitney PW 400 gyártmányú hajtómű olyan mennyei hangokat bocsátott ki magából, mintha doromboló kiscicák fejezték volna ki elégedettségüket a gazdijuknak. Megnyugvását fokozta, hogy a gépet mintha láthatatlan karok irányították volna, azaz a robotpilóta működött és tette a dolgát. Így Jack egyelőre rábízta magát a gépre és jobb híján az égiekre. Azt azonban tudta, hogy ez az állapot nem tartható örökké, hiszen az üzemanyag előbb vagy utóbb elfogy, akkor pedig mit sem ér a közel 4×400 KN tolóerő.

Arra hamar rájött, hogy a hova tartok, hol vagyok és mi tévő legyek kérdések közül a legfontosabb a második kérdés tisztázása. A műszerfalon lévő óriási kijelzőn kirajzolódó útvonalon látta ugyan a BISOX navigációs pontot, azonban ez éppen úgy semmit sem mondott számára, mint az azt követő PUMIS útvonalpont. Kétségbeesve próbálta felidézni navigációs tanulmányait, azon belül is a fedélzeti számítógép használatát, hiszen abban egészen bizonyos volt, hogy az útvonalat az Air Bridge Cargo vállalati előírásainak megfelelően ő programozta be az indulás előtt. Arra is emlékezett, hogy miután lépésről lépésre ellenőrizték azt a repülés atyjának, a Boeing 747-esek teljhatalmú istenének tartott kapitánnyal, maga a kapitány hagyta azt jóvá. Márpedig Steve Cook nem arról volt híres, hogy hibázik, mindenki úgy tartotta róla, hogy a tökéletesség mintaképe. Steve olyan természetes precizitással terelgette repüléseik során ezt a több mint 70 méter hosszú és közel 65 m fesztávolságú behemót szállító jószágot, mintha csak egy csattogós lepkét tologatott volna a mezőn. Jack nem is igazán értette hogyan lehetséges az, hogy a robotpilóta be van kapcsolva, mert a kapitány híres-hírhedt volt arról, hogy órákon keresztül képes volt kézzel irányítani a Jumbót, ahelyett hogy rábízta volna magát az automatikus rendszerre.

Ha nehezen is, de végül Jack összerakta, hogy jelenleg a Csendes-óceán fölött, Los Angeles nemzetközi repülőterétől kb. 2800 mérföldre repül 221 fokos irányszögön valahová. Valahová, amelynek kódja a navigációs kijelző szerint NZCH és amely még mintegy 3200 mérföldre van előtte. Természetesen megpróbált a rádión segítséget kérni, de hiába pásztázta végig az összes frekvenciát, mert mindenütt csak a feneketlen némaság fogadta. Ezért beállította a rádiókapcsolat elvesztésekor használatos 7600-as kódot a transzponderen. Igazából ekkor hasított bele villámként a felismerés: teljesen egyedül van, csak magára számíthat. Alatta kb. 715 millió köbméternyi víztömeg, körülötte isten tudja mennyi levegő, ő pedig itt van bezárva ebbe a parányi fülkébe. Mert hiába volt a gép a repülőgépek legnagyobbika, a természet hatalmasságához képest csak egy aprócska és jelentéktelen porszem volt.

Miután helyzetét többé-kevésbe beazonosította, elővette a pilótafülke egyik rekeszéből a Jeppesen mappát és kikereste belőle az NZCH jelölésű térképeket. Christchurch – olvasta le a térképről. Hát persze! – jutott eszébe, Új Zéland egyik legnagyobb, 350 ezres lakosú városa a cél. Mielőtt elindultak a repülésre még utána is olvasott egy picit annak, hogy mit érdemes megnézniük abban a három napban, amit a visszaút előtt a városban töltenek.

Ismerte már a helyzetét, megvolt a célállomás, már csak a hogyan jutok oda kérdésre hiányzott a válasz. És ez bizony nem volt egyszerű, mert az már egy ideje feltűnt neki, hogy a föld feletti sebesség szokatlanul alacsony. Az időjárás radar is megerősítette, hogy igen erős szembeszél van és mivel az útvonal iránya szinte alig változik – a 221 fokos irányszög mindössze 20 fokkal csökken az elkövetkező szakaszokon – ezért arra kellett számítania, hogy jelentősen megemelkedik az üzemanyag fogyasztás a tervezetthez képest. A repülőgép tartályaiba az induláskor a maximális 216 840 liter üzemanyagot töltötték, ami bőven elegendőnek bizonyult volna még akkor is, ha kitérő repülőtérre kell leszállni. Ám még Steve Cook kapitány sem láthatta előre az időjárási viszonyok oly mértékű, drasztikus megváltozását, amely nagyjából az útvonal derekán bekövetkezett.

Jack bárhogy osztott és szorzott minduntalan arra az eredményre jutott, hogy a kerozin kevés lesz ahhoz, hogy a célállomáson biztonságban letegye a gépet. A gép FL300-on repült, azaz kb. 30000 láb magasságban. A radar szerint ugyan a 340-es repülési szinten már lényegesen enyhébb lenne a szembeszél, csakhogy a megrakott géppel egyelőre képtelenség magasabbra emelkedni. A terv szerint OSUGA navigációs pont fölött hajtották volna végre az ún. step climb-ot 320-ra, majd AKLOM fölött 340-re. Ekkorra tette volna lehetővé ugyanis a négy hajtómű, hogy a gép az adott tömeggel magasabb szintre emelkedjen és ezáltal alacsonyabb fogyasztással legyen képes repülni. A kitérő reptérként feltüntetett Auckland ugyancsak nem jöhetett szóba, mert a jelenlegi fogyasztással odáig sem lehetett volna elérni.

Jack számára nem maradt más választás, mint megszabadulni minden tehertől. Pontosabban a lehető legtöbbtől, hiszen azt elképzelni sem tudta, hogyan lenne képes kidobálni azokat az állatokat, amelyek a raktér hátsó felében kerültek elhelyezésre és amelyeket a világ egyik leghíresebb cirkusztársulata szállíttatott az ABC-vel Új Zélandra, hogy ott a nagyérdeműt szórakoztassák produkciójukkal. Azzal kapcsolatban nem volt semmilyen lelki problémája, hogy a társulat cirkuszi kellékeit és eszközeit kidobja, no de azért az állatok mégiscsak érző lények, ráadásul ők teszik ki a rakomány tömegének jelentős részét.

Persze a rakomány kidobása sem egyszerű feladat, mert ezen a magasságon már alacsony a légnyomás, ezért is vannak a repülőgépek túlnyomásos kabinnal ellátva. A biztonságos kidobáshoz alacsonyabbra kellene süllyedni, ám akkor meg a kidobás utáni ismételt emelkedés jár jelentős üzemanyag felhasználással. Úgy döntött, lesz ami lesz, kihermetizálja a rakodóteret és a végében található konténereket – ezek tartalmazták a különböző, számára kacatoknak minősülő cirkuszi eszközöket – a motorral működtetett rakodórendszer segítségével egyszerűen a mélybe dobja.

Abban a pillanatban, hogy a kihermetizálást követően a rakodóajtót kinyitotta, a gép biztonsági rendszerei vésztjóslóan szirénázni kezdtek. A 747-es aerodinamikája egyszeriben megváltozott. Egy ideig a robotpilóta hősiesen küzdött az irány és magasságtartással, ám kisvártatva lekapcsolt. Újabb akusztikus hangjelzések szólaltak meg és mindenfelé villódzó fények tűntek fel. A kakofónia olyan mértékű volt, hogy Jack egy pillanatra gondolatban 17 éves koráig ugrott vissza, visszaemlékezve arra a fülsiketítő hangzavarra, amikor barátaival bulizva teljes hangerőn kipróbálták a házi készítésű elektroncsöves erősítőjüket és a piros, kék, zöld fényekből összeállított fényorgonát. Mélázásra azonban nem volt idő, mert miközben hősiesen küzdött a kormánnyal azért, hogy a gép megőrizze az egyensúlyi helyzetét, a rakodórámpát is kezelnie kellett.

A 30 darab LD-1-es konténerből 12-őt dobott ki. A többi 18-hoz – melyek a vadállatokat szállították – nem nyúlt. Becsukta a rakodótér ajtaját, kitrimmelte a gépet a megváltozott súlyviszonyok miatt, majd visszakapcsolta a gép automatikus vezérlőrendszerét. Újfent üzemanyag számításokba kezdett, majd szomorúan megállapította, hogy még mindig legalább 500 mérfölddel Új Zéland szigetének partjai előtt érne földet, pontosabban zuhanna bele az óceán feneketlen mélységébe. Eszébe jutott a családja, akiket talán soha többet nem lát újra. De ezzel egyidőben eszébe jutott valami más is, valami, ami normál körülmények között természetes, azonban a rendkívüli körülmények forgatagában elveszve az ember hajlamos megfeledkezni róla. Mi a fenének kellene Christchurchig elrepülnie? Biztosan nincs közelebb valami leszállásra alkalmas hely?

Megnyomta az FMC Fix menűgombját és rákeresett a legközelebbi repülőtérre. A választék szegényes volt, de megakadt a szeme az NCRG ICAO kódon, amely Avarua Rarotonga nemzetközi repülőterének kódja volt. A 08/26 irányú pálya 2328 méter hosszú volt, amely elegendő lehet a leszállásra, ráadásul a tervezett 6517 mérföldes útvonalhoz képest 448 mérfölddel rövidebb, azaz 6069 mérföld távolságra volt. AKLOM navigációs pontig az útvonal változatlan, ott azonban MEXIP felé kell fordulni, majd a G594-es légifolyosón NUPTO és OVTOS érintésével lehet megközelíteni a leszállópályát. Úgy 60-70 mérföldnyi távolságot kellene valahogyan nyernie még, annyi hiányzik ahhoz, hogy képes legyen leszállni, feltéve persze ha Avaruán az időjárás és egyáltalán minden feltétel megfelelő lesz, hiszen csak egyetlen alkalommal próbálkozhat. Vagy egyszer sem.

Amikor AKLOM magasságában végrehajtotta az emelkedést – igaz még így is csak FL320-ra a tervezett 340 helyett – mindent elkövetett, hogy a hátralévő mintegy 1100 mérföldet minél kisebb fogyasztással tegye meg. A hajtóművek teljesítményét a leggazdaságosabbra állította, majd elkezdett foglalkozni az avaruai leszállással. Ekkorra már pokoli fáradtság gyötörte és alig látta az ismét elővett Jeppesen térképeket, melyek között szerencsére megtalálta az avaruai repteret is. Megállapította, hogy a reptérre vektorálással történik a bevezetés, ami egyrészt jó, hiszen a földi irányító adja meg a szükséges irány és magassági vektorokat, illetve a sebességet komoly terhet levéve ezáltal a pilótákról, másrészt azonban maga a katasztrófa, hiszen neki semmilyen rádióösszeköttetése sincs, ráadásul egyedül kell mindent végrehajtania. UTC szerint a várható érkezése hajnali 2 óra 10 percre volt jelezve, azaz mindennek tetejében éjszaka kell letennie a gépet. Szóval a helyzet nem tűnt rózsásnak, ennek ellenére Jack szilárdan hitt benne, hogy meg fogja tudni csinálni. Hite tovább fokozódott akkor, amikor tudatosult benne, hogy Avarua a Cook-szigetek fővárosa. Mert hiszen lehet-e véletlen az, hogy a Cook kapitány nevével fémjelzett Cook-szigeten kell földet érnie? Aligha. Mintha valami láthatatlan erő végig úgy intézné, hogy ha megpróbáltatások sorát kiállva is, de végül minden jóra forduljon – tűnődött Jack.

Hirtelen villódzó fényeket vett észre. Fáradt volt, még mindig szédült, így jó időbe telt mire rájött, hogy egy – pontosabban kettő – elfogó vadász jelzőfényeit látja. A gépek Eurofighter Typhoon típusú vadászgépek voltak, melyeket 2003-ban állítottak szolgálatba a Brit Királyi Légierőben. Jack visszaemlékezett történelmi tanulmányaira és felidézte, hogy a Cook-szigetek 1901-ig brit védnökség alá tartoztak, akkor azonban a britek átengedték a szigeteket Új-Zéland fennhatósága alá. Az alkotmányos monarchiának a hivatalos nyelve máig is az angol – és persze a maori – így nyilván nem véletlen, hogy angol gyártmányú elfogó vadászok védik a mindössze 240 km2 területű szigetet, amely igazi paradicsom hírében állt a túristák körében.

A hozzá közelebb lévő gép pilótája a nemzetközi előírásoknak megfelelően a szárny billegtetésével jelezte, hogy azonosítsa magát, majd kövesse őt, miközben a másik tüzelésre kész pozícióban fedezte társát. Jack persze határtalan örömben tört ki, hogy kísérői bevezetik a repülőtérre, öröme azonban nem tartott sokáig, mert az üzemanyagszint ekkorra már vészesen lecsökkent. Nagyjából 70 mérföld lehetett még hátra, amikor a 3-as hajtómű leállt, majd nem sokkal később a 4-es is. A gép jobb oldalra dőlt, Jack ösztönösen balra csűrte a gépet, belépte az oldalkormányt, finoman kitrimmelte azt és kikapcsolta a robotpilótát.

A két vadászpilóta sajnálattal nézte a hatalmas, dűlöngélő monstrumot. Azt már észlelték, hogy a jobb oldali hajtóművei nem működnek, azt azonban nem tudták, hogy pillanatok kérdése, hogy a gép az utolsó csepp kerozint is magába szippantva menthetetlenül az óceánba csapódjon. Valójában ez lett volna a rosszabbik verziók közül a jobb.

Normál körülmények között az avaruai szélviszonyok miatt Jacknak a 08-os pályára kellett volna leszállnia, közvetlenül a tenger irányából végrehajtva a megközelítést. Erre azonban esélye sem volt, hiszen ez további kerülőt jelentett volna. Így viszont a 26-os pályára történő bejövetelhez a város fölött kellett besiklania, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az épületekre zuhanhat, ha nem éri el a leszállópályát. Amikor a sziget keleti partvonalát átrepülte a mellette párhuzamosan repülő vadászgép pilótája tisztelgésre emelte jobb kezét, így kívánva sikeres leszállást neki. Szinte ezzel egyidőben a bal oldali Pratt and Whitney hajtóművek turbinalapátai is befejezték forgásukat, márpedig a 747-eseket nem vitorlázásra tervezték a Boeing mérnökei. Az átesésjelző megállás nélkül harsogta a “Pull up!” utasítást.

Jack soha nem imádkozott, de most elmormolt az orra alatt egy imát vagy legalábbis valamit, amit annak szánt. Előbb szeretteire és barátaira gondolt, aztán az avaruai lakosokra, akik éjszakai pihenésüket töltötték, végül a fedélzeten lévő állatokra. Úgy érezte magát mint Noé, aki rozoga bárkájával megmentette az állatokat. De vajon képes leszek én is megmenteni az állatokat? Vagy lehet, hogy nem csak az állatok pusztulnak el, hanem ártatlan avaruai emberek is? Ilyen gondolatok suhantak át az agyán. Lehetetlen. Ez nem történhet meg. Jack Fisherman le fogja tenni épségben a Jumbót, ha másért nem, hát Cook kapitány emlékéért!

Ismét ránézett a bal oldali ülésben élettelenül elnyúló kapitányra. Szeme sarkából kitörölt egy könnycseppet, összeszedte minden maradék erejét, erősen koncentrált, finoman tovább nyitotta a féklapokat és felkészült rá, hogy a futót csak az utolsó vagy inkább utolsó utáni pillanatban fogja kinyitni. Már látta a reptéren piros fényekkel villogó tűzoltóautókat, amelyek felkészültek a legrosszabbra.

A leszállás vélhetően nem a valaha látott legszebb landolás címkéjével ellátva kerül majd be a repülés történelemkönyvébe, mindazonáltal a maga nemében szenzáció volt. Amikor a tűzoltók a géphez érkeztek, Jacket eszméletlenül találták a szarvkormányra borulva.

___________________________________________________________________________________________________

Gratulálok Jack, igazán kitűnő munkát végeztél! – mosolygott a szemébe Cook kapitány és férfiasan megszorította a kezét. Méltó utódom leszel, nyugodtan rád bízhatom a flotta vezetését és irányítását.

A még mindig a gép ülésében helyet foglaló Jack ködös tekintettel meredt az őszes hajú kapitányra és szemmel láthatóan nem értette miről van szó. Cook hamiskásan rákacsintott, majd az alábbiakat mondta:

– Nyugi Jack, soha még egyetlen ember nem volt, aki ne dőlt volna be a Future999-es szimulátornak!

Epilógus

Pár nappal később Jack a cirkuszi sátor díszpáholyában ülve nézte családjával és az ABC vezetőségével a társulat előadását. A Boeing rakterében utazó állatokat szemmel láthatóan nem viselte meg a hosszú és viszontagságos utazás, legalábbis Jack ennek semmi jelét nem látta rajtuk. A produkció fergeteges volt. Miközben a közönség tapssal jutalmazta a fellépőket hirtelen átfutott az agyán a kérdés:

– A francba, hogyan lehetséges az, hogy itt vannak az általa Los Angelesből ide szállított állatok, ha egyszer mindvégig egy szimulátorban ült?

Egy pillanatig keresgélte a gondolatai között a választ, majd egyszerre kényelmesen hátradőlt a páholyban és Cook kapitányhoz hasonló hamiskás mosollyal az arcán leszögezte:

– Cirkusz az egész világ.

A blog történetében még nem volt rá példa, hogy a fentihez hasonló, műfajilag azt hiszem a novellák közé sorolható írás került volna a blogbejegyzések közé. Valójában egyfajta példabeszédnek szántam és úgy építettem fel, hogy minden szimbolikus értelmet kapjon benne. Ha van kedved, akkor szívesen veszem, ha megosztod velem a véleményedet és azt, hogy szerinted melyik szóval és kifejezéssel mit szándékoztam a tudomásodra hozni. Előre is kösz!

Egy hozzászólás