Goldeneye Detektív Iroda Kft.

Archive for június 16th, 2010

Az üzleti hírszerzés tipikusan olyan dolog, amiről keveset beszélünk, de nagyon is létezik. Az információlopás és „adat-orgazdaság” Magyarországon össztársadalmi játék, szinte mindenki űzi: cégek, pártok, köztisztviselők, szervezett bűnözői körök, és természetesen a magánnyomozók, sőt időnként a bulvártartalmú média is.

A titkosügynökös tucatfilmek szinte kivétel nélkül ma is a közönséges „állami” kémek hőstetteiről szólnak. Pedig a legtöbb ügynök – akárcsak a nemrég bemutatott amerikai Kettős játék című filmben – a magánszektorban dolgozik. Ahol nem országok, hanem szuperhatalmi méretű nagyvállalatok keresztezik egymás görbe útjait. A szerzői jogvédelmű termékek, szabadalmak, csúcstechnológiai fejlesztéseket leíró dokumentációk, prototípusok, szoftverek, forráskódok ellopására (illetve a humán erőforrás agyelszívó lenyúlására) világméretű iparág szerveződött.

A cégek nem pusztán a szoftver- és zenemásolás, munkahelyi lopás stb. áldozatai, hanem gyakran aktív tettesei is. Az ipari kémelhárítók nem „szent ügyekért” védenek-szereznek atom- és hadititkot, hanem kozmetikumok és üdítőitalok képletét/reklámstratégiáit oltalmazzák vagy fényképezik.

Rivális cégek harca a titkos képlet megszerzéséért

Olyan nemzetközi óriáscégek/bankok, amelyeknek éves forgalma Magyarország állami költségvetésének többszöröse, már nem is külsős nyomozókkal dolgoztatnak. Van saját elhárító- és hírszerzőrészlegük, amelyek létszáma, eszközállománya nagyobb (és jobb), mint egy kisállam titkosszolgálatáé. Magáncégek titkosügynökei védelmezik a gyémánt- és olajmezők kitermelési műhelytitkait, autó- és telefongyárak üzemi csúcstechnológiáit. Időnként – ha a (vélt) nemzeti érdek megköveteli – az állami hírszerzés és egy óriásvállalat kémszolgálata „társbérletben” is dolgozik.

Ugyanakkor nemigen lehet bírósági tudósításokat olvasni ipari/üzleti kémperekről. Nagyítóval keresve se nagyon találunk például Magyarországon (és külföldön) az utóbbi húsz évben olyan felfedett „ipari hírszerzőt”, akinek a neve az újságolvasónak is mond valamit. Persze a károsultnak sem érdeke nagydobra verni: informatikai rendszerét feltörték, vezető munkatársuk áruló, ezért a rivális szabadon kutakodhatott az ügyfelek adataiban. Sasvári Rudolf Üzleti hírszerzés című könyve leír pár esetet, de szigorúan fikcionalizált/anonimizált formában. Legtöbbször a felek megegyeznek eljáráson kívül, lerendezik egymás közt. A tömegmédiának dolgozó bűnügyi újságírást – főleg annak bulvárverzióját – pedig jobban leköti a „színes” gyilkosság, nemi erőszak, tömegverekedés, bankrablás, gengszterbűnözés, mint az „unalmas” üzleti hírszerzés. Tetejébe az újságok nagyhirdetői pont az ipari kémkedés megrendelői és károsultjai. Mindegyikük a diszkrécióban érdekelt hát.

A legtöbb költség manapság nem a termék legyártásánál jelentkezik. Azt kiszervezik az olcsó fejlődő világba, vagy a nyugati civilizáció peremrégióiba. Hanem az értékesítésnél (reklámidő-vásárlásnál), illetve a hétpecsétes üzleti titkok őrzésénél. Az üzleti hírszerzésnek azért van (és lesz) jövője, mert mindig olcsóbb lenyúlni egy kreatív gürcöléssel összehozott fejlesztést, ötletet, újítást, képletet, mint valami eredetit produkálni. (Sajna az újság- és könyvírás gyakorlatilag védtelen a tolvajok ellen. A Google korában lehetetlenség megakadályozni, hogy valaki – saját következtetések/önálló kreatív gyöngyszemek helyett – mások szellemi tulajdonából ollózgasson össze cikk- vagy regénykötetet.)

Mindez újraértelmezi a magánélet és személyiségi jog fogalmát. Bizonyos vezetői szint fölött kötelezővé („kötelezően választhatóvá”) tehető a hazugságvizsgáló teszt, gyanú esetén aztán a magánélet is nyomozók prédája lesz. Kamerákkal pásztázzák a felülről nyitott irodai munkaállomásokat, sokszor a dolgozó szolgálati hívás- és levelezőlistáit is ellenőrzik. (Hazai példák: nagyáruházba felvett főpénztárossal jóváhagyatták, hogy magándetektívvel utánanézethetnek. Autógyár szerelősorára fő- és állásvesztés terhe mellett tilos hang- és képrögzítő eszközt bevinni.) Tombol a vállalati paranoia. Nem is csoda, dollár- és eurómilliárdokról van szó. Ha nem írja alá a dolgozó, hogy önként és dalolva beleegyezik a biztonsági ellenőrzésbe, akkor fel sem veszik.

Idehaza a kis- és középméretű cégeknél az ipari kémelhárítás főként a „poloskairtásra” korlátozódik. Kis pénz, kis nyomozás. Ugyanakkor nagy belpolitikai pénzelosztó klientúra-társaságoknál nem is igazán a konkurens cégektől tartanak, inkább attól, hogy államilag hallgatják le irodáikat, telefonjaikat. Persze jórészt ezt sem hivatalosan, hanem „fusizó maszekokhoz” kiszervezve csináltatják.

Az üzleti hírszerzés eszköztára legális és nyílt információk gyűjtésével, szűrésével, rendszerezésével és visszacsatolásával akár 70-80%-ban ki tudja elégíteni egy vállalat információéhségét. De mi a helyzet a fennmaradó 20-30%-kal?

Az üzleti hírszerzés felismerése és elhárítása terén a vállalatok több mint 70%-a még nem képzi a dolgozóit. Akik viszont fontosnak tartják az üzleti hírszerzést és elhárítást, azok belső szakembert alkalmaznak – derül ki a közép- és nagyvállalatok válaszaiból.

A védelem szükségességéhez kapcsolhatóan a kérdezők megkísérelték felmérni, hogy hány válaszadót ért káresemény az elmúlt három évben, és hogyan reagált arra. A vállalatok 66%-a mérhető vagyoni kárról, illetve információs-, szellemi tőkéjüket és jó hírnevüket ért veszteségről számolt be. A káresemények oka azonban elsősorban belső volt (legfőképp a hűtlen kezelést kell kiemelni), míg másodsorban okozta csak a konkurencia tevékenysége (természetesen a belső gazdasági bűncselekmények mögött sem zárható ki a konkurencia hírszerzési tevékenysége). A káresemény tárgykörhöz tartozó kérdés volt, hogy krízishelyzet-megelőzés, -menedzselés terén továbbképezné-e dolgozóit: a többség (80%) ezt szükségesnek érzi.

A vállalatok biztonságpolitikájában a következő – elvi – prioritások figyelhetők meg: információvédelem, vagyon-, szellemi tőke és jó hírnév védelme. Gyakorlati megvalósulás szempontjából a tanulmány szerint azonban a vagyonvédelem kapja a prioritást, ezt követi az információvédelem, míg a szellemi tőke és a jó hírnév védelme terén eléggé vegyes képet mutatnak a vállalatok. Az információvédelemhez kapcsolható lehallgatásvédelmi rendszert a válaszadók közül sem jelenleg sem a jövőben nem kíván senki alkalmazni. Az adatvédelmi rendszer alkalmazása kérdéskörnél a válaszadók mintegy 80 %-a alkalmaz saját bevallása szerint valamilyen adatvédelmi rendszert, 50%-uk az informatikai adatvédelem mellett a jogi és a humánerőforrás oldalon is tesz lépéseket az üzleti titkok védelmére.

A dolgozók hűsége és megbízhatósága terén a válaszadók 100%-a fontosnak tartja a dolgozók lojalitását, 90% rögzíti szerződésben, ám csak fele (45%) biztosít képzést is a lojalitás erősítésére, a fennmaradó 10% pedig csak szóban állapodik meg a lojalitásról. Míg azonban a dolgozói hűségre ilyen nagy igényt tart minden vállalat, annak ellenőrzését már csak 78% végzi el. A rendszeresség terén a random, szúrópróbaszerű ellenőrzéstől a negyed-féléven át a folyamatos ellenőrzésig terjed a skála, a legtöbben azonban háromhavonta szükségesnek érzik megtenni. Az ellenőrzés mikéntje már egységesebb, a többség személyes beszélgetésekkel, rendezvényekkel, képzésekkel vagy jutalmakkal kívánja erősíteni a hűséget.